Biblia tanulmányozás

Indokolatlan átok

JÓB KÖNYVE
SZOMBATISKOLAI TANULMÁNY, 2016/IV. NEGYEDÉV

6. tanulmány −2016.október 29–november 4.

Indokolatlan átok

.

Október 29., szombat délután

E HETI TANULMÁNYUNK: Jób 2:11-13; 4:1-21; Zsoltár 119:65-72; Máté 7:1; Róma 3:19-20; 1Korinthus 3:19; Zsidók 12:5

„Vajon igaz-e Isten előtt a halandó? Teremtője előtt tiszta-e az ember” (Jób 4:17, ÚRK)?

A múlt héten kiemeltük, hogy mennyire fontos Jób helyzetébe képzelni magunkat, legalábbis amilyen fokig képesek vagyunk rá. Egyrészt nem is lehet olyan nehéz, mert már mindannyian átéltünk ilyesmit, vagyis bizonyos mértékig mind elmerültünk a szenvedésben, ami gyakran teljesen értelmetlennek tűnik és egyáltalán nem is tartjuk igazságosnak.

A tanulmány további részében is igyekeznünk kell erre odafigyelni, miközben a történet más szereplőinek a nézőpontját szintén fontos megtalálnunk, azokét, akik eljönnek, hogy Jóbbal együtt gyászoljanak és sírjanak.

Ez sem lehet túl nehéz. Ugyan ki ne látta volna már mások szenvedését? Ki ne próbált volna vigasztalni valakit, akit fájdalom, veszteség ért? Vajon ki ne tudná, hogy milyen érzés keresni a megfelelő szavakat, miközben a másik bánata láttán belehasít a szívébe a fájdalom?

Jób könyvének jelentős részét valójában Jóbnak és a három másik férfinak a dialógusa teszi ki, akik mindannyian megpróbálnak valami értelmet találni abban, ami általában teljesen érthetetlennek tűnik – abban, hogy a szeretettel teljes, hatalmas és gondviselő Isten által teremtett világban az emberi szenvedés és tragédia végtelen sorát látjuk.

 

október 30., vasárnap

NAGY KÉRDÉSEK

Jób könyvében a cselekmény legfőbb részére az első két fejezetben kerül sor. Itt fellebben a menny és a föld közötti függöny, és bepillanthatunk a valóságnak egy olyan részébe, ami máskülönben rejtve maradna előlünk. A teleszkópjaink bármilyen mélységben képesek is kutatni a kozmoszt, mégsem közelítenek ahhoz, nem tudják feltárni előttünk azt, amit bemutat ez az évezredekkel ezelőtt, a legnagyobb valószínűség szerint a mai Szaúd-Arábia egy sivatagában lejegyezett irat. Jób könyve azt is bemutatja, hogy milyen szoros a kapcsolat a természetfeletti világ, Isten és az angyalok birodalma, valamint a természet világa, a föld és a rajta élők között.

Az első két fejezet után a könyv nagy része abból áll, amit a médiaiparban úgy neveznek, hogy „beszélő fejek” – vagyis csak párbeszéd. Ebben az esetben Jób és azok a férfiak a beszélő fejek, akik felkeresték, hogy az élet nehéz kérdéseiről folytassanak diskurzust: teológiáról, fájdalomról, filozófiáról, hitről, életről és halálról.

Miért is ne, ha tekintetbe vesszük, hogy mi minden történt Jóbbal! Könnyen megesik, hogy annyira lekötnek az élet hétköznapi dolgai, a mindennapi feladatok, hogy el is feledkezünk arról, melyek a nagy és fontos kérdések. Lelki letargiánkból nem tud úgy felrázni semmi más, nem képes rávenni arra, hogy elkezdjük fontolgatni a lényeges kérdéseket, mint egy szerencsétlenség, akár a magunké, akár másoké.

Mit mond a zsoltáros Zsolt 119:65-72 szakaszában?

A zsoltáros képes volt meglátni a rászakadó megpróbáltatásokból származó jót. Időnként a nehézségek valójában álruhában érkező áldások, ugyanis vagy visszafordítanak az Úrhoz, vagy képesek az életben először odavezetni hozzá. Ki ne hallott volna már olyan történetet, hogy valaki válságba került, és akkor tért vissza az Úrhoz, vagy akkor fogadta el Őt először?! Néha a próbák, legyenek bármilyen rettenetesek és tragikusak, jóra fordíthatnak, és idővel ezt meg is értjük. Máskor azonban szeszélyesnek, értelmetlennek tűnnek.

Visszatekintve a korábbi megpróbáltatásainkra, képesek vagyunk meglátni, hogy milyen jó származott belőlük? És hogyan birkózhatunk meg azokkal a nehézségekkel, amelyek semmi jót nem hoznak?

 

október 31., hétfő

MIKOR VESZETT EL AZ ÁRTATLAN?

Mit gondoltak a barátok Jób helyzetéről? Mit tudhatunk meg erről Jób 2:11-13 verseiből?

Amikor ezek a férfiak meghallották, mi történt Jóbbal, „Elhatározták, hogy együtt elmennek hozzá” (Jób 2:11, ÚRK), vagyis közösen akarták meglátogatni a barátjukat. A versekből kitűnik, hogy megdöbbentették őket a látottak, és gyászolni kezdtek Jóbbal.

A szöveg szerint egy ideig némán ültek, egy szót sem szóltak. Hiszen mit is mondhat az ember annak, aki olyan helyzetben van, mint Jób? Amikor azonban Jób először kinyitotta a száját, elsorolta panaszait, belőlük is bőven kiszaladt a mondandó.

Olvassuk el Jób 4:1-11 részét! Mi a lényege annak, amit Elifáz mondott Jóbnak?

Egy, a gyászolók vigasztalásával foglalkozó könyvet talán jól el lehetne kezdeni Elifáz bemutatásával. Az első fejezetnek ezt a címet adhatnánk: „Mit ne mondjunk egy gyászolónak”. A barátok nyilvánvalóan együtt éreztek Jóbbal, de a részvétük csak egy darabig tartott. Elifáz számára a teológiai tisztaság sokkal fontosabb volt, mint a legelemibb vigasztalás. Nehéz elképzelni, hogy valaki odamegy egy emberhez, aki annyit szenvedett, mint Jób, és tulajdonképpen ezt mondja neki: Bizonyára megérdemelted, hiszen Isten igazságos, és így csak a gonoszok szenvednek.

Még ha magában úgy is gondolta, hogy ez a helyzet Jóbbal, ugyan mit használt azzal, hogy a fejéhez vágta? Tegyük fel, hogy egy illető a sebességhatárt átlépve, balesetben elveszítette az egész családját. El tudjuk gondolni, hogy valaki azon nyomban odamegy hozzá, amikor olyan nagy a fájdalma és gyorsan közli vele: Ez Isten büntetése a száguldozásod miatt! Elifáz beszédével nemcsak a megkérdőjelezhető teológiai okfejtés a baj, hanem az még sokkal rosszabb, hogy milyen érzéketlenül viszonyul Jóbhoz, mindahhoz, amin keresztülment.

Idézz fel egy esetet, amikor veszteséged, fájdalmad idején vigasztaltak! Mit mondtak? Hogyan beszéltek? Mit tanultál abból az esetből, ami segíthet, ha neked kell valaki mást erősítened?   

 

november 1., kedd

AZ EMBER ÉS ALKOTÓJA

Kezdő soraiért Elifáz nemigen kapott volna oklevelet, tapintata és együttérzése miatt! Gyakorlatilag azt mondta, hogy amíg Jóbnak jól ment a sora, könnyen vigasztalt és erősített másokat, amikor viszont ő került bajba, azt már zokon vette. Pedig nem kellene zokon vennie! Isten igazságos, tehát Jób megérdemelte az összes csapást, ami érte.

Még mivel érvelt Elifáz Jób előtt Jób 4:12-21 szakaszában?

Igen sok érdekességet vizsgálhatunk meg itt, többek között azt, hogy mit tudtak ezek az emberek az igaz Isten természetéről és jelleméről, már az Izrael népének felnövekedése előtti korban. Ez az egész könyv arról tanúskodik, hogy a pátriárkákon, majd később az izraelitákon kívül mások is ismerték az Urat. Tulajdonképpen itt azt látjuk, hogy Elifáz Isten jellemét próbálja védelmezni.

Amit Elifáz az éjjeli látomásban hallott, az sok szempontból nagyon is helytálló teológiai gondolat (lásd Zsolt 103:14; Ézs 64:7; Róm 3:19-20). Mi emberek olyanok vagyunk, mint a por, csak rövid ideig élünk, könnyen el lehet nyomni bennünket, mint egy molylepkét. És ugyan melyikünk volna igazabb Istennél?

Másik oldalról viszont közhelyesek Elifáz szavai, ráadásul oda sem illőek. Nem arról volt szó, hogy vajon Jób különb lenne-e Istennél. Jób nem emiatt panaszkodott. Arról beszélt a legtöbbet, hogy milyen nyomorúságos helyzetbe került, mennyire szenved. Szó sem volt arról, hogy igazabb lenne Istennél.

Viszont úgy tűnik, hogy Elifáz mindezt beleértette Jób szavaiba. Hiszen ha Isten igazságos és csak a gonoszokat sújtja a baj, akkor Jób bizonyára tett valamit, amiért megérdemelte mindazt, ami rászakadt. Ebből következően Jób panaszai nem jogosak. Elifáz nagy vehemenciával próbálja védeni Istent, leckéztetni kezdi Jóbot. Az Istennel kapcsolatos kollektív bölcsességen túlmenően, amit tudni vélt, Elifáz még valami mást is előhúzott: az álláspontját egyfajta természetfeletti kinyilatkoztatással akarta alátámasztani. Csak ott a probléma, hogy a véleménye téves volt.

Még ha helyes is az álláspontunk, talán nem éppen úgy fejezzük ki magunkat, amivel a leginkább segítenénk vagy a legjobban hozzájárulnánk egy probléma megoldásához. Ezzel kapcsolatban mit tanulhatunk ebből a történetből?

 

november 2., szerda

A BALGASÁG GYÖKERET VER

Az 5. fejezetben Elifáz tovább folytatja érvelését. Nagyjából ugyanazt mondja, mint az előző részben – rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. Képzeljük csak el, milyen érzés volt ez Jóbnak, aki tudta, hogy ez nem lehet így, nem érdemelte meg a helyzetét!

Viszont van itt egy probléma: nem minden rossz abban, amit Elifáz mond. Ellenkezőleg! A gondolatai közül sok visszhangzik a Biblia más részeiben is.

Hogyan tükrözik az alábbi igeszakaszok a Jób könyve 5. fejezetében található érzéseket?

Zsolt 33:18-19

Zsolt 34:7

Zsolt 37:10

Péld 26:2

Hós 6:1

Lk 1:52

1Kor 3:19

Zsid 12:5

 

november 3., csütörtök

ELHAMARKODOTT ÍTÉLET

Amit Elifáz Jóbnak mondott, annak a zöme helyes volt. Vagyis sok valós pontot megemlített, olyanokat, amelyeket – mint láttuk – később a Biblia más részei is kifejeztek. Valami mégis rettenetes abban, ahogyan Elifáz Jóbnak válaszolt. Csakhogy nem azzal volt a legnagyobb baj, amit mondott, inkább azzal, hogy milyen összefüggésben mondta. Amit mondott, még ha igazat beszélt is, egyszerűen nem illett a konkrét, adott helyzethez. (Lásd a jövő heti tanulmányt!)

Bonyolult világban élünk. Könnyű egy pillantást vetni egy szituációra, majd kirázni néhány közhelyt vagy akár egy pár bibliaszöveget, ami szerintünk odavág. Lehet, hogy úgy van, de sokszor nem! Nézzük meg, mit ír Ellen G. White arról, hogy gyakran mi magunk idézzük elő azt, ami megtörténik velünk! „Nem tanít világosabban más igazságot a Biblia, mint azt, hogy a tetteink a lényünkből fakadnak. Az életünk tapasztalatai nagymértékben saját gondolataink és tetteink gyümölcsei” (Ellen G. White: Education. 146. o.).

Ez alapvető és fontos igazság. Mégis, vajon el tudjuk képzelni, hogy egy jó szándékú hívő odamegy valakihez, aki Jóbéhoz hasonló helyzetbe került, és felolvassa neki az előbbi idézetet Ellen G. White-tól? (Bizonyos esetekben sajnos el tudjuk képzelni.) Mennyivel jobban tette volna, ha inkább ezt a tanácsot fogadja meg: „Sokan azt képzelik, hogy Isten igazságát képviselik, miközben teljes egészében elmulasztják gyengédségét és nagy szeretetét képviselni. Sokszor a kísértés súlya nyomja azokat, akiket ridegen és szigorral kezelnek. Sátán küzd ezekkel a lelkekkel. A durva, részvétlen szavak elcsüggesztik őket, és mint szabad prédákat sodorják a kísértő hatalmába” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 107. o.).

Miért kell mindig észben tartanunk a következő bibliaszövegeket, mielőtt megszólalnánk, kiváltképp, ha olyannal beszélünk, akiről azt hisszük, hogy vétkezett? Mt 7:1-2; Róm 2:1-3; 1Kor 4:5

Még ha Elifáznak igaza is lett volna, és valóban Jób okozta volna a saját szenvedését, Elifáz akkor is meggondolatlanul és rosszkor szólt. Mindannyian belekerültünk a nagy küzdelembe, egyaránt szenvedünk miatta. Időnként mindenkinek szüksége van könyörületre és együttérzésre, hogy ne prédikáljanak neki. Persze megvan a helye és ideje a leckéztetésnek is, viszont amikor az ember hamuban ül, az élete darabokra hullott, meghaltak a gyerekei és az egész testét fekélyek borítják, nem az az alkalmas idő.

 

november 4., péntek

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

Amint láttuk, Elifázból sem hiányzott a Jób iránti részvét. Csak az volt a baj, hogy az együttérzés a második helyre szorult, mert azt hitte, hogy védelmébe kell vennie Isten jellemét. Hiszen Jób rettenetesen szenvedett, Isten pedig igazságos, tehát Jób bizonyára tett valamit, ami miatt megérdemelte a történteket. Elifáz arra a következtetésre jutott, hogy ilyen Isten igazságossága. Ebből következően helytelen Jób panaszkodása.

Természetesen Isten valóban igazságos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy látni is fogjuk, amint az isteni igazság megmutatkozik a bűnbe süllyedt bolygó minden helyzetében. Tény, hogy ez nem így történik. Viszont mindenképpen eljön az igazságtétel és az ítélet, de nem feltétlenül most (Jel 20:12). A hit által való élet része az is, hogy bízunk Istenben, abban, hogy egy nap majd bemutatja és feltárja az igazságot, ami olyannyira hiányzik most.

Amit Elifáznál látunk, azt megfigyelhetjük abban is, ahogyan néhány írástudó és farizeus Jézushoz viszonyult. Annyira eltöltötte őket a vágy, hogy „hűségesek” és vallásosak maradjanak, hogy az Úr szombatnapi gyógyítása miatti haragjuk (lásd Máté 12. fejezet) felülírta örömüket. Pedig örülniük kellett volna annak, hogy betegek gyógyultak meg, véget ért a szenvedésük! Nekünk, akik féltve szeretjük Istent, mindig gondolnunk kell arra az elvre, amit Krisztus egy bizonyos konkrét helyzetben fejezett ki! „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni” (Mt 23:23, RÚF).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

  1. Hogyan tudjuk eldönteni, mikor van valakinek könyörületre és együttérzésre szüksége, és mikor kell rendreutasítani vagy talán megfeddeni? Általában miért jobb, ha a könyörület és az együttérzés oldalára hajlunk, amikor szenvedőkkel beszélünk, még ha a saját bűneik és helytelen tetteik miatt is kerültek bajba?
  2. Olvassuk el újból Jób könyve 4. és 5. fejezetében Elifáz beszédét! Milyen körülmények között lett volna inkább helyénvaló, amit mondott?
  3. Tegyük fel, hogy mi is Jób barátai vagyunk, és meglátogatjuk, amikor a hamuban ülve kesereg. Mit mondanánk neki és miért? Az ő helyében mit szeretnénk, hogy az emberek nekünk mondjanak?