Biblia tanulmányozás

Jézus szavai a környezetben végzett munkáról

SZOMBATISKOLAI TANULMÁNY, 2016/III. NEGYEDÉV

5. tanulmány −2016.július 23–29.

JÉZUS SZAVAI A KÖRNYEZETBEN VÉGZETT MUNKÁRÓL

 

Július 23., szombat délután

E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 2:8; Máté 5:13; 13:3-9; Lukács 4:16-19; 10:25-37; János 4:35-38

„Jézus bejárta egész Galileát. Tanított zsinagógáikban, hirdette az Isten országának evangéliumát, és gyógyított a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget” (Mt 4:23, ÚRK).

Robert Louis Stevenson, akit leginkább a Kincses sziget című kalandregényéről ismerünk, gyerekkorában sokat betegeskedett, így nem tudott rendszeresen iskolába járni. A szülei a személyes szükségletei biztosítására felvettek mellé egy dajkát meg egy magántanárt, hogy tanítsa. Egyik este a dajka bement a szobájába megnézni, még mielőtt elalszik, de nem találta a gyereket az ágyában. Stevenson az ablak előtt állt, kezét, sőt az orrát is egészen az üvegnek nyomva. A dajka rászólt, hogy bújjon vissza az ágyba, nehogy megfázzon. „Jöjjön ide és nézze meg, hogy mit látok!” – mondta Robert.

A dajka odalépett. Lent az utcán egy férfi sorra meggyújtotta az utcai lámpákat. „Nézze! – szólt a fiú. – Egy férfi lyukakat vág a sötétségbe” (Margaret Davis: Fear Not! Is There Anything Too Hard for God? 2011, Aspect Books, 332. o.)!

Eddig már valamennyit láttunk abból, amit az Ószövetség mond a szükségben lévők megsegítéséről. Most pedig azzal foglalkozunk, amit az Újszövetség tesz hozzá ehhez a kérdéshez. És hol is lehetne jobban elkezdeni, mint Jézusnál? Az egyik legismertebb tanítása szerint az életünk legyen „a világ világossága” (Mt 5:14). Ez úgy válhat valóra, ha visszatükrözzük az igazi Világosság, Jézus (Jn 8:12) fényét. Földi szolgálata során Jézus a gyakorlatban is bemutatta a tanításait, és ezekből alapvető útmutatásokat kapunk arra nézve, hogyan tudunk mi is „lyukakat vágni a sötétségbe”.
július 24., vasárnap

JÉZUS KÜLDETÉSNYILATKOZATA

Jézus, a fiatal názáreti rabbi igen népszerű lett Galilea térségében (Lk 4:15). Amikor beszélt, „a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7:28-29, ÚRK). Az egyik szombaton Ézsaiás könyvét adták a kezébe, Ő pedig felolvasta a 61. fejezet első két versét, de még a mondat vége előtt megállt, mielőtt odaért volna, hogy „Istenünk bosszúállásának napját” (Ézs 61:2, ÚRK).

Olvassuk el Lk 4:16-19 szakaszát! Hol hallottuk már ezeket a szavakat (lásd Ézs 61:1-2)? Mit jelentett ki Jézus, amikor felolvasta ezt a részt?

Már korábban említettük, hogy az „Úr kedves esztendejét” kifejezést a jóbél évvel azonosíthatjuk (lásd 3Mózes 25. fejezet). E látogatás alkalmával Jézus egy messiási szakaszt idézett a Szentírásból, amit azután így nyugtázott: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra” (Lk 4:21). Ekkor kinyilatkoztatta, hogy Ő a Felkent, aki örömhírt mond a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, látást ad a vakoknak, szabadon bocsátja az elnyomottakat és a jóbél év helyreállítását végzi el. Ez a lista jól bemutatta földi szolgálatát, ami a tanításra, gyógyításra, szolgálatra, főként a rászorulók szolgálatára összpontosított.

Miért nem olvasta végig Jézus a mondatot Ézs 61:2 versében?

Talán azért fejezte be az olvasást, még mielőtt rátért volna az „Istenünk bosszúállásának napját” említő részre, mert nem akarta, hogy a szolgálatát bármiféleképpen kapcsolatba hozzák azzal az elterjedt nézettel, miszerint a Messiás a seregeivel elsöpri és uralma alá hajtja Izrael elnyomóit. Ez a téves váradalom sajnos sokakat megakadályozott abban, hogy valós képet lássanak és fogadjanak el róla, valamint szolgálatáról. A politikai helyzettől függetlenül inkább arra összpontosított, amivel segített azoknak, akiknek szüksége volt arra, amit akkor és ott felajánlott.

Mit üzen nekünk, hogy Jézus így jelentette be szolgálatát? Mi a tanulság számunkra abban, hogy szolgálatának a gyakorlati oldalát hangsúlyozta?
július 25., hétfő

A FELEBARÁT SZERETETE

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat” (Lk 10:27).

Mit üzen Lk 10:25-37 szakasza a rászorulók segítésének kérdéskörét illetően?

A törvénytudó értette: az összes parancsolat lényege, hogy szeressük Istent egész lényünkkel, mindenünkkel és szeressük felabarátainkat, mint önmagunkat. Csupán arra a kérdésre kellett még a válasz, hogy „ki az én felebarátom?”

Mivel a Krisztus korabeli általános felfogás szerint az emberek felebarátjukként kedveztek a hozzájuk tartozóknak, mindenki máshoz pedig kívülállóként viszonyultak, a törvénytudó várta, hogy majd Jézus ezt világosan kifejti. Ő viszont ezzel szöges ellentétben álló szemléletet közvetített. Minden szükségben lévő a felebarátunk, akivel csak találkozunk. Felebarátnak lenni azt jelenti, hogy megadjuk, amire a másiknak szüksége van. A papot és a lévitát inkább az aggasztotta, nehogy tisztátalanná váljanak, ezért az Isten iránti kötelességeikre gondolva óvakodtak a beszennyeződéstől. Olyasvalakinek kellett volna segíteni, aki valószínűleg nem tudná visszafizetni. Milyen kényelmes módja ez annak, hogy a vallás ürügyén felmentsék magukat az énnek való meghalás kötelessége alól! Ezzel szemben a samaritánus felebarátjának tekintette a megsebzett „kívülállót”, „ellenséget”, amikor irgalmat gyakorolva segített rajta, és nem a saját igényeire gondolt. Tehát ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Ki az én felebarátom?”, tegyük fel ezt a kérdést: „Ki lesz az eltiportak, elnyomottak felebarátja?” Nem az számít, hogy kiről van szó, mert annak kell segítenünk, aki éppen rászorul.

„Isten semmiféle nemzetiségi, faji vagy társadalmi különbséget nem ismer el. Ő az egész emberiség Alkotója. Mindnyájan egy család vagyunk a teremtés által, valamint egyek vagyunk a megváltás jogán. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden ajtaját, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete olyan széles, olyan mély, olyan teljes, hogy mindent áthat” (Ellen G. White: Krisztus példázatai.Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 268. o.).

Miféle előítéletek gátolják, hogy olyan felebarátként élj, amilyennek lenned kellene?
július 26., kedd

A TELJES RECEPT

„Ti vagytok a föld sója” (Mt 5:13, ÚRK).

Ebben a szakaszban Jézus felhívja a tanítványait, hogy legyenek olyanok, mint a „só”, aminek a hatására változás áll be. A gyülekezet a „sótartó”, abban van „a föld sója”. Mivel vagy kivel keveredjen a „só” – vagyis mi? Csak önmagunkkal vagy tőlünk különböző összetevőkkel? Jobban megértjük a választ erre a kérdésre, ha egy kenyérsütőformát megtöltünk csak sóval, a másikat pedig olyan tésztával, amibe sót is keverünk. Az első esetben a receptnek csupán egyetlen hozzávalója van, a só, ami így aligha nevezhető ízletesnek, sőt ehetetlen. A második formában viszont a só az egyik alkotóelem, és különböző hozzávalókkal keveredik, ezért a kenyér nem lesz ehetetlen, hanem ízletes. Akkor igazán hasznos a só, ha még más összetevőkkel is vegyítik. Ugyanez igaz a keresztényekre. Viszont a kívánt hatás elmarad, ha kényelmesen megülünk a „sótartóban”, a gyülekezetben. Tehát van itt valami, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Lehetünk minden tekintetben erkölcsösek, ha nem dohányzunk, nem iszunk, nem tivornyázunk, nem veszünk részt szerencsejátékban, sem bűntényt nem követünk el – ami mind valóban fontos is. Viszont nem csak az a kérdés, hogy mit nem teszünk. Az igazi kérdés inkább ez: Mit teszünk? Vagyis, mit teszünk, hogy segítsünk a környezetünkben élőknek, a szükséget látóknak?

Olvassuk el megint Mt 5:13 versét, most a mondat többi részére koncentrálva! Hogyan veszítheti el ízét a só?

„Ám ha a só elveszíti ízét, ha a kegyességnek csak a látszata marad Krisztus szeretete nélkül, akkor nincsen jótékony ereje. Az élet nem gyakorolhat megmentő befolyást a világra” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó,

  1. o.). Akkor most térjünk vissza a recept hasonlatához. Amint tehát láttuk, a só önmagában nem jó, sőt, a túlzott sótartalmú étrend káros is. A sót mindig keverni kell még mással. Vagyis, ha éppen olyanok vagyunk, mint a világ, nem fejtünk ki benne hatást, nem lesz mit felajánlanunk. A só hasznavehetetlenné válik. Jézus szavai szerint pedig mit tesznek akkor vele? Viszont ha Krisztus szeretetének íze átjár bennünket, akkor vágyni fogunk arra, hogy a „kívülállók” között „odatartozók” legyünk. Azért megyünk közéjük, hogy a hatásunk következtében változás történjen, jobb legyen az emberek élete és sokakat vezessünk el oda, ami egyedül számít az életben: a Jézusban felkínált üdvösségre.

Milyen veszélyekre figyelmeztetnek 5Móz 12:30, 31:20 és Ézs 2:8 versei? Mit tehetünk, nehogy ebbe a csapdába essünk? 


július 27., szerda

A FÖLDMŰVELÉS PÉLDÁJA

Mit mondott Jézus Jn 4:35-38 verseiben a lélekmentés fázisairól?

A földműves feladata sokrétű. Előbb különféle munkálatokat kell elvégezni ahhoz, hogy majd bőséges legyen az aratás (Mt 9:35-38). Az Úr szántóföldjén nem csak aratókra van szükség. Vajon aratáskor mondana ilyet a gazda a munkásainak? Itt az aratás ideje, kezdenünk kellene a vetést! Aratni akkor lehet, ha előtte már minden munkafolyamatot elvégeztünk.

A földműves feladatai közé tartozik a talaj előkészítése, hiszen nem minden föld jó eleve (lásd Mt 13:3-9). Mit tehet a gyülekezeted a környezetében, amivel fellazítja a „kemény talajt”, eltávolítja a „köveket” és a „töviseket”?

Az aratás előtt a munkások a földművelés nehéz feladatait végzik, és fáradozásaik eredményét más munkások aratják le. Időnként a missziós stratégiákban nagyobb hangsúlyt helyeznek az aratásra, mint az előkészítő munkákra, pedig ennek nem így kellene lenni! A talajt már jóval azelőtt elő kell készíteni, hogy az evangelizátor megérkezik és az aratás reményében prédikálni kezd. Az „Úr szántóföldjén” végzendő munkánkat tekintsük egy folyamatnak: vizsgáljuk meg a talajt, készítsük elő/lazítsuk fel, vessünk, öntözzünk, tápozzuk, védekezzünk a kártevők ellen, várjunk, arassunk és raktározzuk el a terményt! Az aratás a folyamatnak csak az egyik része. A gyülekezetben a „földművelés” munkájához tartoznak olyan talajvizsgáló feladatok, mint pl. amikor felmérést végzünk, milyen szükségletek mutatkoznak a környéken, megnézzük a demográfiai adatokat, interjút készítünk körzeti vezetőkkel. A talaj-előkészítő, fellazító feladatok közé tartozhat az, amikor a környezetben, a felmérés során észlelt szükséghelyzeteket orvosoljuk. A szemináriumok, bibliaórák és kiscsoportos foglalkozások a vetés körébe tartoznak. Majd imádkozzunk esőért – a Szentlélekért. Kevés olyan ember van, akit egyetlen találkozás alkalmával meg lehet nyerni Krisztusnak. Folyamatosan gondoznunk kell őket, hogy több alkalmuk is legyen a találkozásra. Így nagyobb valószínűséggel állnak majd készen az aratásra. Amennyiben csupán szórványos esetekre hagyatkozunk, nem valószínű, hogy a friss hajtás életben marad az aratásig.

Milyen szerepet kell betöltenünk a lélekmentés egész folyamatában? Ehhez képest most hol vagyunk? 
július 28., csütörtök

GYÜLEKEZETALAPÍTÁS

Miért küldte ki Jézus a tanítványait a környező városokba és falvakba anélkül, hogy bármit is vittek volna magukkal (Mt 10:5-10)?

Furcsának tűnik, hogy Jézus határozott utasítást adott a tanítványainak, amelynek értelmében az önfenntartásukra elegendő források nélkül kellett a szolgálati területükre lépniük. Jézus nyilván azért hozta a tanítványokat ilyen helyzetbe, hogy megtanítsa őket az Istenre hagyatkozás képességére. Emellett azt is fontosnak tarthatta, hogy barátságot kössenek a helybéli lakosokkal a szeretetszolgálat közben. Amennyiben a helybéliek értékelik a szolgálatukat, a gondjukat viselik. Egy egyházterület megbízta Frank-et, az egyik lelkészt azzal, hogy egy nagyváros olyan részében alapítson gyülekezetet, ahol még nem voltak adventisták. A lelkész először nem is kapott költségkeretet. Frank elővett egy térképet, pontosan behatárolta a városrészt, tanulmányozta az ott élők demográfiai adatait. Ezek után leparkolt a környék legforgalmasabb részén, majd üzletről üzletre járva kérdezősködött, hogy milyen is arrafelé az élet. Felkereste politikai, üzleti és társadalmi szervezetek vezetőit, akiktől azt tudakolta, hogy mire van a legnagyobb szükség a negyedben. Találkozott más vezetőkkel, akik révén ki tudta bérelni egy közeli presbiteriánus templom melléképületét. A polgári egyesület tagjai biztosították a kezdőtőkét, amiből festéket és tisztítószereket vásárolt, hogy kicsinosítsák a melléképületet, ahol különféle szolgáltatásokat indíthattak. A környék vezetőivel folytatott beszélgetésekből leszűrte, hogy a helybéliek számára fontos az egészség kérdésköre. Ezért Frank, a lelkész önkénteseket toborzott, akik többféle egészségügyi állapotfelmérést végeztek, majd következő lépésként a melléképületben programokat szerveztek a környékbelieknek. A felméréseken és a programokon résztvevők egy szerény összeget fizettek, amivel hozzájárultak a kiadások fedezéséhez. Nem sokkal később egy szombatiskolai csoportot indítottak, amire kezdtek eljárni a környéken élők. Frank gyorsan megtanulta: a gyülekezetalapítás egyik legjobb módja, hogy először egy szolgálatot kell indítani, amivel azt biztosítják, amire a környéken a legnagyobb szükség van, majd pedig ennek a szolgálatnak a révén meg lehet erősíteni az új gyülekezetet. Ebből a társadalmi munkából kinőtt hetednapi adventista gyülekezetnek már több mint 140 tagja van! Frank esete jó példa arra, hogy mi történhet meg akkor, ha követjük Jézus tanítását a környezetünkkel való kapcsolatfelvétel terén. Jézus hogyan gyakorolta a saját tanításait a szolgálat terén? A következő héten Krisztus módszerét fogjuk vizsgálni, ami igazán eredményre vezet „az emberekkel való kapcsolatfelvételben” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 91. o.).
július 29., péntek

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

A következő szövegekből többet megtudhatunk arról, hogy Jézus tanítása szerint mi a saját szerepünk a környezetben, és mi a gyülekezeté. Mt 7:12; 23:23; 25:31-46; Mk 4:1-34; 6:1-13; Lk 6:36; 11:42; 12:13-21; 14:16-24; 16:13; 18:18-27; 19:1-10; Jn 10:10; 12:8; 17:13-18

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Legkisebb atyámfiai”

  1. fejezet, 543-547. o.

„Amennyiben a gyülekezet nem a világ világossága, akkor sötétség” (Ellen G. White cikke, The Signs of the Times. 1893. szept. 11.). Súlya van ennek a gondolatnak! Jézus szavaira emlékeztet: „Aki velem nincsen, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, tékozol” (Mt 12:30). Jézus egyértelműen fogalmaz: a nagy küzdelemben nincs köztes terület. Vagy Krisztus oldalán állunk, vagy az ördögén. Aki nagy világosságot kapott, de semmit nem kezd vele, az valójában a világosság ellen dolgozik. Isten elhívott a világ világosságául. Ha nem világítunk, akkor sötétségben vagyunk. A következő igének ugyan más a közvetlen szövegkörnyezete, de az elv ugyanaz: „Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség” (Mt 6:23)?! Az eddigieket talán így foglalhatjuk össze a legjobban: „És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle”(Lk 12:48).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

  1. Beszéljünk arról, hogyan lehet úgy forgolódni a világban, hogy Jézushoz vezethessük az embereket! Hogyan lehet megtartani a helyes egyensúlyt ezen a téren?
  2. Amikor bekapcsolódunk a környezetünk dolgaiba, gyakran felvetődik a politika kérdése, hiszen politikai csatározások folynak sok olyan terület körül, ahol segíteni szeretnénk: szegények, oktatás, egészségügy stb. Hogyan lehetünk elég elővigyázatosak, nehogy a politikai szimpátia salakja rakódjon arra, amit tenni szeretnénk? Bizonyos mértékig elkerülhetetlen a politikai élettel való kapcsolat, tehát hogyan viselkedjünk, hogy a lehető legnagyobb mértékben kimaradjunk a politikai küzdelmekből?
  3. Ezzel együtt vannak olyan helyzetek, amelyek miatt képviseltetnünk kell magunkat a politikai arénában, ha szolgálni kívánunk a környezetünknek? Ha igen, melyek azok a területek? Hogyan léphetünk fel ezekben a kérdésekben anélkül, hogy engedményeket tennénk az evangéliumi misszióparancs tekintetében?