Átkozd meg a napot!

JÓB KÖNYVE
SZOMBATISKOLAI TANULMÁNY, 2016/IV. NEGYEDÉV

5. tanulmány −2016.október 22–28.

Átkozd meg a napot!

.

Október 22., szombat délután

E HETI TANULMÁNYUNK: Jób 3:1-10; 6:1-3; 7:1-11, 17-21; Zsoltár 8:5-7; János 11:11-14; Jakab 4:14

„Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztesség és erő, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratod által lett és teremtetett” (Jel 4:11, ÚRK).

Amikor Jób könyvét olvassuk, két határozott előnyt élvezünk: először is, mi már tudjuk, hogyan végződik a történet, másodszor pedig ismerjük a hátteret, a színfalak mögött zajló kozmikus küzdelmet.

Jóbnak ezekről fogalma sem volt. Mindössze annyit tudott, hogy egészen addig jól ment az élete, aztán hirtelen egyik csapás a másikat érte, tragédia tragédia után sújtott le rá. Majd pedig ez a férfi, „aki nagyobb volt kelet minden fiánál” (Jób 1:3, ÚRK), a hamuban sírt és gyászolt.

Próbáljuk meg Jób helyzetébe képzelni magunkat, miközben folytatjuk a könyv tanulmányozását! Így jobban megérthetjük, mennyire összezavarodott, milyen haragot és fájdalmat érezhetett. Bizonyos szempontból ez nem is eshet nehezünkre, ugye? Nem mintha pontosan azt éltük volna át, amit ő, de vajon ki az közülünk, a bűnös világban, emberi testben születettek közül, aki ne tudná, hogy milyen megrökönyödést vált ki a tragédia és a szenvedés, kiváltképp, ha igyekszünk hűségesen szolgálni az Urat, azt tenni, amit Ő jónak lát?

 

október 23., vasárnap

„VESSZEN EL AZ A NAP”

Képzeljük magunkat Jób helyébe! Megmagyarázhatatlan módon összeomlik az életünk, odalesz minden, amiért megdolgoztunk, minden, amit elértünk, minden, amivel Isten megáldott. Felfoghatatlan az egész. Nem találunk semmi okot rá, sem jót, sem rosszat.

Évekkel ezelőtt egy iskolabusz lesodródott az útról, és a gyerekek közül sokan meghaltak. Az esettel kapcsolatban egy ateista kifejtette, hogy éppen ilyesmire számíthatunk a világban, ami minden értelmet, célt, irányt nélkülöz. Egy ilyen tragédiának semmi értelme nincs, mivelhogy magának a világnak sincs értelme.

Amint az előzőekben tárgyaltuk, ez a válasz nem kielégítő azok számára, akik hisznek Istenben. Jób hűséges követője volt az Úrnak, tehát efféle feleletet ő sem fogadhatott el. Mégis mi a válasz, mi a magyarázat? Jób nem tudott mit mondani. Csak végtelen szomorúság töltötte el, és ágáltak benne az azzal együtt járó kérdések.

Milyen formában adott először hangot Jób a fájdalmának Jób 3:1-10 szakaszában? Hogyan érthetjük meg, amit mondott?

Természetesen az élet Isten ajándéka. Csak azért létezünk, mert Isten megteremtett (ApCsel 17:28; Jel 4:11). A létezésünk kész csoda, amire a modern tudomány sem talál feleletet. A tudósok még abban sem tudnak teljesen közös nevezőre jutni, hogy mi az „élet” definíciója, még kevésbé abban, hogy miként és miért jött létre.

Kétségbeesett pillanatokban ugyan ki nem tűnődött már azon, hogy érdemes-e élni? Most nem az öngyilkosság szomorú eseteiről beszélünk, inkább arról, amikor Jóbhoz hasonlóan talán kívántuk, hogy bárcsak meg se születtünk volna.

Az ókori görögök egyike mondta, hogy a legjobb, ami a halálon kívül az emberrel történhet, ha meg sem születik. Vagyis olyan gyötrelmes lehet az élet, hogy jobban járnánk, ha nem is léteznénk, mert akkor megmenekülnénk a kíntól, ami a bűnbe süllyedt világban elkerülhetetlenül együtt jár az élettel.

Éreztél már hasonlót ahhoz, amit Jób érzett, hogy bárcsak meg se születtél volna? Végül aztán mi történt? Természetesen jobban lettél. Különösen fontos gondolni arra még a legrosszabb pillanatainkban is, hogy van reményünk, van kilátásunk rá, hogy a dolgok jobbra fordulnak!

 

október 24., hétfő

MEGPIHENNI A SÍRBAN

Olvassuk el Jób 3:11-26 szakaszát! Mit fejez itt ki Jób? Hogyan folytatja panaszkodását? Mit mond a halálról?

Csak elképzelni tudjuk, hogy milyen rettenetes szomorúság szakadt szegény Jóbra. Igen nehéz lehetett az, hogy odalett minden java, az egészsége, ráadásul elveszítette az összes gyermekét is. Mindet! Egyetlen gyermek elvesztésének a fájdalmát is éppen elég nehéz elképzelni, de Jób mindegyiküket elveszítette, és tíz gyereke volt! Nem csoda, hogy azt kívánta, inkább ő is meghalt volna. És fogalma sem volt arról, hogy mi van a háttérben. Persze nem mintha jobban érezte volna magát, ha tudja.

Figyeljük meg viszont, hogy mit mond Jób a halálról! Mi lenne, ha már meghalt volna? Élvezné a mennyei boldogságot? Isten közelségének örömét? Hárfázna az angyalokkal? Nyomát sem találjuk itt ilyenfajta teológiai gondolatnak. Mit mond akkor Jób? „Most feküdhetnék, és nyugalmam volna, aludnék, és akkor nyugton pihenhetnék” (Jób 3:13, ÚRK).

Préd 9:7 és Jn 11:11-14 tanítása szerint mi történik a halál után? Jób szavai hogyan illenek ehhez?

Itt, a Biblia egyik legkorábbi iratában találjuk talán az egyik legelső megfogalmazást arról, amit úgy szoktunk nevezni, hogy a „holtak állapota”. Ezen a ponton Jób csak arra vágyott, hogy megpihenjen. Az élet egy csapásra olyan szörnyű, olyan nehéz, olyan fájdalmas lett, hogy óhajtotta, amit a halálról tudott: békés pihenést a sírban. Annyira elszomorodott, olyan fájdalmat érzett, hogy el is felejtette a bajok előtti örömeit. Azt kívánta, hogy bárcsak meghalt volna születésekor.

Keresztényként csodálatos ígéreteket kaptunk a jövőre nézve. Viszont a jelen szenvedései között hogyan tanulhatunk meg emlékezni a múltbeli jó dolgokra, hogy azokban vigasztalást, enyhülést találjunk?

 

október 25., kedd

MÁSOK FÁJDALMA

Jób végére ért első kesergésének, amit a 3. fejezet jegyez le. A következő két fejezetben az egyik barátja, Elifáz iskolázza (ide majd visszatérünk a jövő héten). A 6. és a 7. fejezetben aztán a pátriárka tovább sorolja szenvedését.

„Bárcsak megmérnék elkeseredésemet, és szenvedésemmel együtt mérlegre tennék! Bizony, súlyosabb a tenger homokjánál” (Jób 6:2-3, RÚF). Hogyan fejezi ki fájdalmát itt Jób?

Ezek alapján képet kaphatunk arról, hogyan látta Jób a szenvedését. Mintha a mérleg egyik serpenyőjében lenne a tenger összes homokja, a saját szenvedése és elkeseredése pedig a másikban, és a fájdalma súlyosabb volna a homoknál. Ilyen valóságos volt Jób számára a szenvedés. Pedig ez csak Jób saját szenvedése volt, senki másé. Időnként hallunk „az emberi szenvedés nagy összességéről”, ami azonban nem igazán fejezi ki a valóságot. Nem szenvedünk csoportokban. Nem szenvedjük el senki más fájdalmát, csak a magunkét. Csak a saját fájdalmunkat, a saját szenvedésünket ismerjük. Ha mégoly nagy volt is Jób fájdalma, nem lehetett nagyobb annál, amit bármelyik másik ember valaha megismerhet. Jó szándékkal mondhatja az ember a másiknak: „Átérzem a fájdalmadat.” Pedig nem érzi, nem érezheti. Csak a saját fájdalmát érezheti mindenki, ami talán annak reakciójaként nehezedik rá, hogy látja mások szenvedését. Ez viszont mindig és kizárólag csak az egyes ember saját fájdalma, nem a másoké. Hallunk ember okozta vagy egyéb katasztrófákról, amelyek rengeteg halálos áldozatot követelnek. A halottak és sebesültek száma megdöbbentő. Szinte el sem tudunk képzelni ilyen tömeges szenvedést. Mégis, mint Jób esetében, mint a bűnössé lett emberiség minden egyes esetében az Édenben Ádámtól, Évától kezdve egészen ennek a világnak a végéig, minden valaha élt bűnös csak a saját fájdalmát érezheti, nem többet. Természetesen távolról sem akarnánk kisebbíteni az egyéni szenvedés súlyát, és keresztényként Isten éppen arra hív, hogy igyekezzünk segíteni, enyhíteni a fájdalmat, amikor és ahol csak tudjuk (lásd Mt 25:34-40; Jak 1:27). Mégis, bármennyi fájdalom is van a világban, különösen hálásak lehetünk, hogy egyetlen bűnös ember sem szenved többet a saját szenvedésénél! (Csak egy kivétel van, lásd a 12. tanulmányt!)

Foglalkozzunk még azzal a kérdéssel, hogy az emberi szenvedés behatárolt, ki-ki csak a magáét cipeli! Hogyan segít ez a gondolat (ha segít egyáltalán) kissé más fényben látni az emberi szenvedés nyomasztó kérdését?

 

október 26., szerda

A TAKÁCS SZÖVŐSZÉKE

Képzeljük el a következő jelenetet: két ember kesereg mindenki közös sorsán, ami nem más, mint a halál. Nem számít, milyen jó volt az életük, mit értek el, az egész a sírban végződik.

„Igen! – panaszolja Matuzsálem a barátjának. – Mennyit élünk? 800 vagy 900 évet, utána elmegyünk. Mi az a 800-900 év az örökkévalósághoz képest?” (Lásd 1Mózes 5. fejezet!)

Persze nehéz ma elgondolnunk, hogy milyen lehetett több száz évig élni (Matuzsálem 187 éves volt, amikor a fia, Lámek megszületett, és utána még 782 évig élt), de az özönvíz előtti embereknek is szembe kellett nézni a halál valóságával, és bizonyára ők is keseregtek az élet rövidsége miatt.

Olvassuk el Jób 7:1-11 verseit! Miről panaszkodik itt Jób? Lásd még Zsolt 39:6, 12; Jak 4:14!

Az előzőekben azt láttuk, hogy Jób vágyik a halállal érkező megnyugvásra és felszabadulásra. Most pedig azon siránkozik, hogy milyen hamar elszáll az élet. Alapjában véve arról beszél, hogy az élet nehéz, fáradsággal és fájdalommal teljes, azután meghalunk. Megfejthetetlen talány, amivel gyakran találkozunk: panaszkodunk, hogy milyen mulandó, milyen gyorsan elillan az élet, még akkor is, ha az élet különösen szomorú és nyomorúságos. Egy hetednapi adventista nő írt egy cikket a depresszióval, sőt az öngyilkosság gondolatával vívott küzdelméről. Így fogalmazott: „Az egészben az volt a legrosszabb, hogy adventista vagyok, és olyan életmódot követek, ami bizonyítottan segít »hat évvel tovább« élni.” Egyáltalán nem látta értelmét. Természetesen a fájdalom és szomorúság idején annyi minden értelmetlennek tűnik az ember előtt. Fájdalmaink között néha az értelem és a racionalitás félretolódik, és csak a saját sebeinket, félelmünket ismerjük, nem látunk reményt. Még Jób is, aki valóban többet tudott (Jób 19:25), kétségbeesésében és reménytelenségében így kiáltott: „Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehelet, és az én szemem nem lát többé jót” (Jób 7:7). Jób, aki számára akkor közelebbinek tűnt a halál, mint valaha, továbbra is azon kesergett, hogy milyen rövid az élet, pedig éppen nyomorultul érezte magát.

Hogyan segít megfelelő szemszögből tekinteni az élet rövidségének egész kérdésére, ha helyesen értjük a bűneset, a halál jelentőségét, majd pedig a feltámadás ígéretét?

 

október 27., csütörtök

MICSODA AZ EMBER?

Megint csak bele kell képzelnünk magunkat Jób helyzetébe. Miért teszi ezt velem Isten, vagy miért engedi, hogy mindez megtörténjen? Jób nem látja a teljes képet. Hogyan is láthatná? Csak arról tud, ami körülötte és vele történt, és az egészből nem ért semmit.

Ki az, aki ne lett volna már hasonló helyzetben?

Mit fejez ki a pátriárka Jób 7:17-21 verseiben? Milyen kérdéseket vet fel? Miért annyira érthetőek a kérdései, ha figyelembe vesszük a helyzetét?

Némely teológus azt képviseli, hogy Jób gúnyosan utal Zsolt 8:5-7 szakaszára, ami így szól: „Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél” (lásd még Zsolt 144:3-4). Viszont itt az a probléma, hogy Jób könyvét évszázadokkal a Zsoltárok könyve előtt írták. Ebben az esetben talán írásával a zsoltáros felelt Jób panaszaira.

Bárhogy legyen is, az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk, hogy „Mah enos?” (Micsoda az ember?). Kik vagyunk? Miért vagyunk itt? Mi az életünk értelme és célja? Jób azt hiszi, hogy Isten „céltáblául” állította, ezért tépelődik: vajon miért bánik vele Isten így. Isten hatalmas, a teremtett világ olyan széles, miért foglalkozik vele egyáltalán? Vajon miért tekint le Isten bármelyikünkre is?

Hogyan segít megérteni Istennek az emberekkel való kapcsolatát Jn 3:16 és 1Jn 3:1 verse?

„Miközben János szemléli az Atya szeretetét pusztulásba tartó fajunk iránt, annak magasságát, mélységét és szélességét, csodálat és tisztelet tölti be. Nem talál megfelelő szavakat e szeretet kifejezésére, de arra szólítja a világot, hogy figyeljenek fel rá: »Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek« (1Jn 3:1, ÚRK). Micsoda értéket ad ez az embernek! Vétkük miatt az ember fiai Sátán alattvalói lettek, viszont Krisztus végtelen áldozata és a belé vetett hit által Ádám utódai Isten gyermekeivé válnak. Amikor Krisztus emberi természetet vett fel, felemelte az emberiséget” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 563. o.).

 

október 28., péntek

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:

„Korunkban, amit minden eddiginél jobban megvilágít a tudomány és az értelem, a kereszténység »jó híre« egyre kevésbé meggyőző metafizikai váz, kevésbé biztos alap, amire felépítheti az ember az életét, és pszichológiailag egyre kevésbé szükséges. Az események egész kapcsolatának abszolút valószínűtlensége fájdalmasan nyilvánvalóvá válik – az, hogy a végtelen, örök Isten hirtelen egy adott emberré lesz, egy konkrét történelmi időben és helyen, csak azért, hogy gyalázatos módon kivégezzék. A gondolkodó emberek számára többé már nem kényszerítő erejű az a hit, ami szerint két évezrede egyetlen embernek a rövid élete egy távoli, primitív nép között, egy olyan bolygón, amiről most már tudjuk, hogy viszonylag jelentéktelen anyagdarab, és a felmérhetetlenül hatalmas, személytelen univerzum csillag-milliárdjainak az egyike körül forog, tehát hogy egy ilyen említésre sem méltó eseménynek elsöprő kozmikus vagy örök jelentősége van. Teljességgel valószínűtlen, hogy az univerzum egésze komoly érdeklődést tanúsítana hatalmas valójának e parányi része iránt – ha egyáltalán bármilyen érdeklődést mutatna. A modern elvárás reflektorfényében, miszerint minden hitelvi kijelentést nyilvánosan, empirikusan és tudományosan alá kell támasztani, a kereszténység lényege elsorvadni látszik” (Richard Tarnas: Passion of the Western Mind. New York, 1991, Ballantine Books, 305. o.). Mi a baj ezzel a gondolatmenettel? A szerző mit hagy figyelmen kívül? Valójában mennyire keveset foghat fel a „tudomány és az értelem” Isten valóságából és irántunk való szeretetéből? Mire világít rá ez a szemelvény ezzel kapcsolatban? Tehát miért van különösen nagy szükségünk a kinyilatkoztatott igazságra, arra az igazságra, amihez egyedül, önmagában az emberi „tudomány és értelem” nem érhet fel?

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

  1. Keresztényként hogyan felelnél a kérdésre: „Micsoda az ember?” A válaszod mennyiben térne el valaki másétól, aki nem hisz a Biblia Istenében?
  2. „Mennyire biztos, hogy a halottak túl vannak a halálon? – írta Cormac McCarthy. – A halált az élők cipelik magukkal.” Szeretteink halálakor milyen vigaszt nyújt a halál utáni állapottal kapcsolatos hitünk? Vajon nem találunk enyhülést abban a tudatban, hogy már békében nyugszanak, nem gyötri őket az élet sok fáradsága és baja?
  3. Vajon miért van az, hogy a legtöbb ember még a legnyomorúságosabb helyzetben is kapaszkodik az élethez, függetlenül attól, hogy a létezés milyen rettenetesnek tűnik?
  4. Beszéljünk arról, hogy mit tanít a kereszt az emberiség, sőt egyetlen ember értékéről!